Megtanulni együtt élni a vírussal- a pszichológus gondolatai és tanácsai

By MindenMás

Nagy örömmel tölt el, hogy ennyien megtiszteltek a bizalmatokkal, s ilyen sokan választotok magatok mellé támogatóul, kísérőül egy adott életszakaszban. Jelenleg minden fontos dolog, az endometriózis műtétek- vagyis azoknak az elmaradása-, a kezelések, a  meddőségi intézetek nyitása, azaz inszeminációk és lombik programok, a várandósságok, a szülések, a sikertörténeteink,  minden, amivel általában foglalkozunk, most egy világjárvány árnyékában, fokozódó aggodalmak, gyász, bizonytalanság, bezártság és türelmetlenség árnyékában zajlanak.

A világjárvány menedzselése mindig egy balanszírozás a gazdaság fenntartása és az egészségügyi rendszer leterheltségének kényes egyensúlya között. Járványidőszakban minél többen vagyunk kint, annál több lesz a beteg, de annál könnyebben indulhat újra a gazdaság. Minél kevesebben vagyunk kint, minél kevesebb emberrel érintkezünk, annál kevesebb lesz a beteg, de annál nehezebb lesz a gazdaságot újraéleszteni.

Lehetünk karanténban két hétig, hat hétig, két hónapig, de az új vírus addig egészen biztosan köztünk lesz, velünk lesz, amíg nincs ellene vakcina.  Egy vakcina kifejlesztése általában több évbe telik, még a  többi koronavírusra sincs egyáltalán nincs oltóanyag, tehát akár arra is fel kell készülnünk, hogy jó ideig oltóanyag és hatékony gyógyszer nélkül kell újrakezdenünk az életet. Aztán, előbb-utóbb lesz oltóanyag, de aztán új vírus jön majd, és kezdődik az egész előről- néhány kutató egyenesen odáig megy a fejtegetéseiben, hogy most már a járványok kora jön, ez van előttünk.

De ne szaladjunk ennyire előre, most korona van, először ennek a megoldását várjuk.

Szóval, kutatások vannak, minden nap egy új ígéretes, reménykeltő hír a világ valamely tájáról, aztán csönd és csalódottság- még nem, ez még nem lesz jó. Remények mennek, világjárvány egyelőre marad, hol csendesül, hol erősödik.

De az  élet nem állhat meg.

A gyerekek nem maradhatnak évekig oktatás nélkül, a fodrászok, manikűrösök, masszőrök nem dolgozhatnak online, a szálloda- és vendéglátóiparban tevékenykedők  nem maradhatnak sokáig munka és  bevétel nélkül- és akkor még csak egy kis szeletét említettem azoknak, akiknek az életét fenekestül felforgatta a járvány.  Vérzik a szívem azokért a kisvállalkozásokért, akik becsődöltek, azokért, akiknek most egy élet munkáját töri derékba a kialakult helyzet.

De hogyan nyit az ember közel két hónap karantén után, amikor még nincs vakcina, nincs gyógyszer, egyre több a fertőzött és a kórházban ápolt személy?

Honnan merít erőt, bátorságot bemenni az irodába, étterembe, üzletbe az az ember, hogyan küldi el a gyermekét iskolába, érettségizni, vagy menjük még tovább, amíg nincs vakcina, hogyan ül majd be egy tömött mozi terembe, hogyan megy el egy koncertre, egy konferenciára vagy bowlingozni, és a legfontosabb: mikor jön el az az idő, amikor az unoka félelem nélkül újra odabújhat az idős nagymamájához?

A legtöbb embernek egyre  nehezebb volt  az otthonmaradás, egyre erősödött a bezártság érzés, egyre feszültebbnek, türelmetlenebbnek lettek, s sokan ki is mondták: Elegem van, most már legyen vége!

Azok, akiknek nem beteg senkije, akinek nem halt meg senkije, aki azt gondolja, pár hét home office, egy kis potya nyaralás, és tessék, máris vége, annak van egy rossz hírem: nincs vége. Még nincs. A  korlátozásoknak lesz vége, nem a járványnak, és egy vírusnak ez mindig  kapóra jön.

Néha olyan szürreálisnak is tűnik az egész, hiszen ha közvetlen közeledben nincs érintett, nincs gyászoló, akkor elég csak kikapcsolni a hírfolyamot és médiaböjtöt tartani néhány napig hogy megfeledkezhess a helyzet komolyságáról. Ha értelmetlennek tarod a korlátozásokat, még nehezebb őket elviselni, így egyre feszítőbb a “Legyen minden újra a régi, térjünk vissza a normális hétköznapjainkhoz! “

Ezzel kapcsolatban tartozom neked egy vallomással.

Szerintem nem lesz újra minden a régi, nem lesz minden újra normális.

De ez nem baj, sőt, az lenne a probléma, ha a világ ezután úgy menne tovább, mintha mi sem történt volna.

Talán hallottad már a kifejezést: poszttraumás fejlődés. Ez azt jelenti, hogy egy nagy kihívás, egy nagy törés után az ember nem pusztán képes felállni és folytatni az életét, hanem meghaladva addigi önmagát egy magasabb szinten létezik, újra alkotja önmagát. Kicsiben ezt sokszor végigcsináltuk már együtt is szeretett pácienseimmel.

Az endometriózis, a meddőség mint trauma számtalan nehézséget okozhat, tönkretehet akár kapcsolatokat, házasságokat is- de amikor valaki a válás után feláll, sőt,  nem pusztán feláll, de összeszedegeti az atomjaira hullott kis darabkáit is és egy sohasem látott, csillogó műalkotást készít belőle, amelynek fényében aztán számtalan másik ember is sütkérezhet- na ez a poszttraumás fejlődés.

Nevezzetek naivnak, de én most ebben bízom, egy kollektív, világra szóló poszttraumás fejlődésben. Nem szeretném, hogy a járvány után minden visszatérjen a régi kerékvágásba. 

Csillogó szemű embereket szeretnék látni, akiket elismernek és megbecsülnek a munkahelyükön, akikben bíznak, hogy ha otthonról dolgozik, akkor is tökéletesen el lesz végezve a munka.

Mosolygós embereket, akik élvezetet lelnek a mindennapjaikban, akik értékelik az élet apró örömeit, és akik nem veszik természetesnek, hogy van kit megölelni, van kivel törődni, van kinek segíteni, van kit szeretni.

Embereket, akik sosem szűnnek meg hálásnak lenni a puszta létezésükért.

Empátiát szeretnék látni, ahol a másik ember nem “felelőtlen genyó, ha épp nincs rajta gumikesztyű és úgy szalad le a boltba, hanem egy jófej valaki, aki lehet, hogy valakinek segít, vagy esetleg ő maga szorul segítségre.

Embereket szeretnék látni, akiknek továbbra is fontos, hogy szeretettel gondoskodjanak magukról és szeretteikről, nőket és férfiakat, akik egy futó, de elégedett pillantást vetnek a kirakat üvegében elsuhanó önmagukra.

Erőt szeretnék látni és magabiztosságot a reménytelenség és a csüggedés helyett.

Bizalmat a vádaskodás helyett.

Tetterőt a gúzsba kötő félelmek helyett.

Mozgalmakhoz szeretnék csatlakozni, venni hazait, hogy támogassam a kisvállalkozásokat, és utazni itthon, mert Magyarország gyönyörű. Rá akarok ismét csodálkozni minden kis zegére- és zugára, és beszívni magamba az otthon illatát.

Szerelmespárokat szeretnék látni, akik egymás kezét fogva andalognak az utcán.

Olyan egészségügyet, olyan orvosokat, akiket meg lehet tapsolni az átlagos hétköznapokon is, akiket elismer és akikre büszke Magyarország, s akik emiatt nincsenek hálapénzre rászorulva.

Kreativitást és tanulni vágyást szeretek látni a kamaszok szemében, akik ha hangosan nem is, de magukban, titkon bevallják: iskolába, gimnáziumba járni jó, tartozni valahová jó, közösséget alkotni érték.

Tanárokat, akikben ismét ott izzik a lelkesedés és az oktatás vágya, a tűz, hogy megmutassanak valamit a világból.

Futócipők dobogását, biciklikerék surranását szeretném hallani a résnyire nyitott ablakon keresztül, hiszen jobb sorsot érdemelnek a most megvásárolt sporteszközök, ruhafogas van elég.

Embereket szeretnék látni, akik nem félnek törődni magukkal, egymással és a világgal, akik nem félnek segítséget kérni vagy segítséget nyújtani, ha kell, akik nem potenciális vírushordozóként tekintenek a külföldiekre, hanem egyszerűen egy másik emberként.

Embereket, akik nem a földre dobálják az egyszerhasználatos maszkot, hanem a szelektívbe.

Nevezz naivnak, de én hiszem, hogy ezután semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Sokkal, de sokkal jobb lesz.

Most viszont meg kell tanulnunk ezzel a vírussal együtt élni, ez a közeljövő feladata a számunkra.  Meg kell tanulnunk az elfogadást és a toleranciát, el kell engednünk az ítéleteinket.

Rosszalló pillantás helyett, hogy mit keres ez a fickó odakint az utcán, inkább barátságos biccentéssel üdvözölni a szomszédot a túloldalról- biztonságis távolból is működnek a kedves gesztusok, amitől embernek érezzük magunkat, nem csak egy potenciális vírusgazdának.

Elfogadni, hogy még egy darabig viszket az arcbőrünk a maszk alatt, és csúszik a kezünk a gumikesztyűben.

Megtalálni azokat a kapaszkodókat, amelyek segítenek nekünk boldogulni ebben a rendkívüli helyzetben. Meg kell szoknunk a rendkívülit, egy darabig a világjárvány kellős közepében élnünk lesz a természetes. A maszk és a kesztyű, a kézmosás, a tisztes távolság lesz a norma.

Megtanulunk új módon gondoskodni magunkról és a szeretteinkről, felfedezzük a bennünk rejlő végtelen kreativitást. Elfogadjuk, hogy néha félünk, néha gyászolunk, és szomorúak vagyunk, vagy dühösek, és ez rendben van.

Ki kell alakítanunk egy életvezetést, amiben  komolyan el kell gondolkodnunk azon,  hogy mit csináljunk, hogy a  felmelegedés megállítsa a vírust, és fordítva, mit csináljunk, hogy  vírus megállítsa a felmelegedést.

Meg kell találnunk a személyes, egyéni gazdaság- egészség skálánkon a helyünket, és ott be kell betonoznunk  magunkat, hogy újra biztonságban érezhessük magunkat, hogy aztán mégiscsak rugalmasan odébb csusszanjunk kicsit, ha úgy hozza a helyzet.

Rugalmasnak kell lennünk,  alkalmazkodnunk kell, és megerősödve, bátrabban, tudatosabban, még nagyobb szeretettel jöhetünk ki ebből a szituációból is.

Természetesen az új normában is számíthattok majd rám itt és a Tanulószobában is, segítek, hogy ne szédítsen meg a kötéltánc, és hogy megtaláld magadban azokat a képességeket és készségeket, amelyekre bizton számíthatsz az új élethelyzetben, az új életedben is.

Most még nehéz, de hamarosan minden magától értetődő lesz, és megtalálod a helyed az új világrendben.

Ebben segít új, ajándék, letölthető önfejlesztő munkafüzetem a Vírus és én- életem a pandémia idején. Iratkozz fel ITT és elküldöm neked a munkafüzetet, leljék benne sok örömöd, váljék a te és szeretteid hasznára!

Árvai Nóra

szakpszichológus, perinatális szaktanácsadó, szakíró, életvezetési tanácsadó

Bejelentkezés konzultációra ITT